A Szináj-hegynél elhangzott kinyilatkoztatás után az Ö.való nem hagyja magára Izrael népét a nagy pillanat emelkedettségében, hanem részletes útmutatást ad a mindennapi élethez is. Törvények sora születik arról, miként kell bánni a héber rabszolgákkal, hogyan kell felelősséget vállalni emberéletért, testi sértésért vagy lopásért, és miként lehet igazságosan rendezni a károkozás eseteit. Szabályok szólnak a kölcsönökről, a letétekről, a bérbeadásról, és arról is, hogyan működjön a bíróság, hogy az igazság ne csak elv legyen, hanem élő gyakorlat.

A törvények különös érzékenységgel fordulnak a gyengébbek felé. Megtiltják az idegenekkel szembeni rossz bánásmódot, emlékeztetve Izraelt saját egykori kiszolgáltatottságára. Rendbe teszik az év rendjét is: ünnepeket jelölnek ki, megszabják, mikor és mit kell a Szentélybe vinni, és olyan mindennapi határokat húznak meg, mint a hús és a tej elkülönítése. Ezek a parancsolatok együtt egy átfogó erkölcsi és jogi világot rajzolnak ki, amelyben a cselekvés és az önmegtartóztatás egyaránt fontos.

Eközben az Ö.való ígéretet tesz: Izrael népe eljut a Szentföldre. De az ígéret figyelmeztetéssel is jár. Az új föld nemcsak lehetőségeket, hanem kísértéseket is rejt, és a népnek meg kell őriznie saját útját, anélkül hogy átvenné az ott élők pogány szokásait.

A nép válasza határozott és egyértelmű: „Megtesszük, és meghallgatjuk.” Ez a mondat nemcsak engedelmességet, hanem bizalmat is kifejez. Mózes ezután Áronra és Chúrra bízza a tábor ügyeit, ő maga pedig felmegy a Szináj hegyére. Ott, a hegy csendjében, negyven napon és negyven éjszakán át marad, hogy átvegye az Ö.valótól a Tórát — azt az útmutatást, amely ettől kezdve nemcsak törvény, hanem életforma is lesz.