Az ókori Izrael vallási életének középpontjában az áldozati kultusz állt. A Szentély szolgálata nem csupán rituális cselekedetek sorozata volt, hanem az I.tennel való kapcsolat egyik legfontosabb kifejezési formája. Az áldozatok különböző helyzetekre adtak választ: kifejezhették a hálaadást, a közeledést, a közösséget, vagy éppen a jóvátételt és a megtisztulást. Pontosan szabályozott rendjük biztosította, hogy az egyén és a közösség életében a szentség és a rend folyamatosan jelen legyen. Mózes III. Könyve első szidrája ezeket ismerteti.

Először az égőáldozatról esik szó. Ez az az áldozat, amely teljes egészében az oltáron ég el, és teljes mértékben Istennek van szentelve.

Ezután következnek a lisztáldozatok. Ezek finomlisztből, olívaolajból és tömjénből készülnek, és többféle formában jelennek meg, mindegyiknek megvan a maga előírt elkészítési módja.

A békeáldozat esetében az áldozat egy része az oltáron kerül elégetésre, más része a papoké, a fennmaradó részt pedig az áldozatot hozó fogyasztja el.

Ezt követően a vétekáldozat törvényei következnek, amelyeket a nem szándékosan elkövetett vétkekért hoznak. Külön szabályok vonatkoznak a főpapra, a közösségre, a királyra és az egyszerű emberre.

Végül a bűnáldozat kerül ismertetésre. Ezt olyan esetekben hozzák, amikor valaki a szent dolgokkal kapcsolatban követ el visszaélést, bizonytalan abban, hogy vétkezett-e, vagy másnak okoz kárt például hamis eskü által.