Mázkir – emlékeztünk

Egy személyes érzelmekkel teli beszámoló a legutóbbi Mázkírról.
“Jom Kipurkor az Engesztelés Napján a Dohány templomban is, mint a világ összes zsinagógájában felhangzott a halottakért szóló gyászima a Jiszkajr.

Soha nem érzett dolog kerített a hatalmába, amikor kimondtam a halott szüleim zsidó nevét. A nevek felszálltak a templom kupolájába, és összekeveredtek az ott levő rengeteg zsidó névvel, amit a többi imádkozó mondott ki. Ezek a nevek elindultak az ég felé megkeresni a tulajdonosaikat, azokat a zsidó lelkeket, akikért az élők imákat mondtak. Minden név megtalálta a gazdáját, akik boldogok voltak, hogy a hozzátartozóik nem felejtették el őket haláluk után sem.

Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Dohány körzettel háromszor voltam külföldön, ahol a helyi zsidókkal együtt imádkozhattunk az ő templomukban. Prágában, Velencében és Jeruzsálemben mondtuk el velük együtt a Máriv imát. Ugyanazokat a szavakat mondtuk, ami az imakönyvben le van írva, mégis másképpen szóltak. Néztem és hallgattam őket, és idegennek éreztem magamat közöttük. Most jöttem rá, hogy miért. Mi úgy imádkozunk, ahogyan apáink, nagyapáink, tanítóink mutatták nekünk. Ez egy speciális nyelvezet, magyar zsidó nyelv, amelyben minden szóban ott vannak a szüleink. Azért éreztem magamat külföldön idegennek, mert ott nem voltak velünk a meghalt hozzátartozóink lelkei.
Most amikor a Jiszkajr imában kimondtam édesapám zsidó nevét, felcsendült a fülemben a hangja, amint áldást mond a péntek esti borra és kalácsra. Amikor az édesanyám zsidó nevét mondtam ki az ő hangját hallottam, amint megáldja a sábeszi gyertyákat. Ott voltak velem a Dohány zsinagógában, ahogyan minden kimondott zsidó név tulajdonosa is ott volt azzal, aki felidézte az emlékét.

Boldog vagyok, hogy egy olyan közösség tagja lehetek, ahol osztozunk a gyász perceiben, és minél többen mondjuk a Jiszkajr imát, annál több léleknek szerezünk boldogságot a Túlvilágon.”

Littner György