Soron következendő ünnepünk imái

Pészách (פסח) imái szerkezetükben azonosak a másik két zarándok ünnepével. A hétköznapi, illetve szombati istentisztelet imáit az imarend azonos helyein való, az ünnepek jelentőségét méltató, költői betoldások tarkítják. Ezeknek neve az esti imában Maaravit.

A főimádság ünnepi része is azonos a három zarándokünnepen, köztük a “kivonulás ünnepén” is:
„Te választottál ki bennünket minden nép közül: szeretetedben, kegyelmedben fölébe emeltél minden nyelvnek azzal, hogy parancsolataid által megszenteltél és nagy, szent nevedet általunk hirdetted. Szeretetedben nekünk adtad ünnepünket… emlékeztetőül az egyiptomi kivonulásra.”

A legtisztább zsidó vallásos érzés szólal meg ebben az imában is. A legfőbb érték, a legnagyobb adomány, amiért Istenünknek hálásak vagyunk: tisztán szellemi ajándék, a kiválasztottságnak az egy-Isten-hitünk által való felsőbbrendűségünknek tudata. A délelőtti imarend ünnepi része mind a három zarándokünnepen a Hallel-zsoltárok (113–118) sorozata, a vallásos örömnek, az isteni segítség reményének megszólaltatása. Pészach utolsó 6 napján ezeknek az örömdaloknak egy részét kihagyjuk – a hagyományos megokolás szerint, örömünk e napokon nem lehet teljes, hiszen Izrael megmenekülése szükségszerűen egybefonódott másoknak – ártatlan embereknek – pusztulásával. A tórai és prófétai olvasmány az ünnep jelentőségét világítja meg.

Az ünnepnek a tórai és prófétai olvasmányon kívül, megvan a maga jellegzetes szentírási olvasmánya is. Pészáchkor, a tavasz ünnepén a szerelem bibliai szépségű magasztalását, az Énekek Énekét (שיר השירים) olvassuk.

Aktualitását az évszak is magyarázza, hiszen ez az ünnep egybeesik a tavasszal, amelynek leírása költői szemmel is csodálatos. A sok egyhangú esőzés után kibújik a régen látott napsugár, és a föld, mintegy varázsütésre, kilöki magából a buja növényzetet. Nemcsak a paloták padlóját ékesíti drága szőnyeg, de az egész föld telis-tele szebbnél szebb virággal, sőt a mező fája is beborítva hímzéssel, s ezeknek illatuk van, bódító illatuk.
“Kelj ébredj kedvesem, én szépem jer velem!
Íme, elmúlt a tél, elszállt, elment esője,
Virág kibújt a rögből, dalok évadja itt van.
Hallod, hogy búg a gerle földjeinken,
A fügefán koránló zsenge érik,
A szőlőtők virágban illatoznak”

Mi az, ami mégis megmentette e vallási költeményt a Szentírás számára? Védnökei között a zsidó vallástudomány művelőinek nagyjait találjuk. Már régebben is sokan kardoskodtak a költemény allegorikus volta mellett. A pásztor és a leány viszonya nem más, mint Isten és Izrael viszonya – állították. De, hogy később már ne érhesse semmiféle támadás a könyvet, ahhoz olyan tekintélynek kellett letennie a voksot mellette, mint Rabbi Akiba.
A legkiválóbb tanítók egyike ezzel zárta le a vitát: “Ha mind az Iratok szentek, az Énekek Éneke a szentek szentje.”
Allegóriáról van szó annak ismeretében, hogy ezt a könyvet már az első tannák korában annak tartották:
Isten és Izrael viszonyát látták benne. E viszonyt a próféták is, nem egy helyen szinte házastársi kapcsolatnak tüntetik fel.
Vannak ugyan olyan nézetek is, hogy a szerzőnek nem volt szándékában allegorizálni, azonban kétségtelen, hogy az utólagos “belemagyarázás”, azaz a könyv megmentésére tett kétségbeesett kísérletek a világirodalom talán legrégebbi és legszebb költeményét mentették meg az utókornak.

A zsidó nép számára, amelyik a halachikus utat követi, ez a könyv természetesen sokkal többet jelent, mint bármiféle természeti kép, vagy egy évszak leírása.
Mi összekötjük Pészách ünnepének jelentőségével, annak az ünnepével, amikor őseink visszanyerték szabadságukat, azaz ha áttételesen is, reájuk virradt a tavasz napja.